Hagyományok Háza rendezvényei
egész évben - Hagyományok Háza

A Hagyományok Háza a Kárpát-medencei néphagyomány ápolására és továbbéltetésére létrehozott nemzeti intézmény, melyet a Nemzeti Kulturális Örökség minisztere 2001. január elsején alapított.


A Hagyományok Háza szolgáltató központ. Három nagy egysége eltérő eszközökkel, de egyazon céllal és elkötelezettséggel várja a népi kultúra, a hagyomány iránt érdeklődő nagyközönséget és a szakmabelieket, akik útmutatásért vagy segítségért keresik fel intézményünket.

A fél évszázada működő, most újjászervezett Magyar Állami Népi Együttes művészeti munkája során mérvadó, a közművelődést szolgáló művek előadására és létrehozására törekszik, valamint felkarolja a külső, támogatásra érdemes kezdeményezéseket. A Kárpát-medence hagyományait átfogó Lajtha László Folklórdokumentációs Központ hozzáférhetővé teszi a régió népi kultúráját rögzítő audiovizuális és szöveges dokumentumokat. A Népművészeti Módszertani Műhely a hagyományos paraszti kultúrát (elsősorban a kézművességet, néptáncot, népzenét, népköltészetet) közvetíti a mai kor embere számára is élhető műveltségként. Tevékenységei: tanfolyami oktatás, konferenciák szervezése, pályázatok lebonyolítása, kiállítások rendezése, kiadványok készítése, a kortárs kézművesek alkotásainak minősítése, ismeretterjesztés.

Kincses Felvidék – Bartók-trilógia I. rész

Korunkat a változás jellemzi. Változik gazdasági környezetünk, a társadalom, amiben élünk, változnak szokásaink, a kultúránk, változunk mi magunk is. Ebben az átalakuló világban nehéz kapaszkodót találni, mert az állandónak és változatlannak hitt hagyományhoz való viszonyunk is átalakulóban van. Nem elégszünk már meg a személyes tapasztalatok, közvetítők által vagy filmről, hangszalagról megismert folklór reprodukálásával. Keressük és megmutatjuk, amit ebből a kultúrából ma aktuálisnak, magunkra nézve érvényesnek, értékesnek tartunk; keressük, meghatározzuk és elhelyezzük magunkat a saját nyelvünkön, a mi világunkban. A Kincses Felvidék című műsorával a Magyar Állami Népi Együttes a magyarországi hivatásos együttesek között először foglalja össze a Felvidék etnikailag sokszínű tánc- és zenekultúráját. Kiindulásként azon tájegységek anyagából merítettünk, ahol Bartók népzenekutatói munkássága is elindult (Gömör, Zoborvidék, Felső-Garam mente stb.), ám az igazi szándék nem egy leltár bemutatása volt, hanem inkább Bartók Kárpát-medence-koncepciójának érzékeltetése. A Bartók-évforduló jó alkalmat kínál Bartók Béla géniuszának újbóli felfedezésére. Ráirányítja figyelmünket arra az életműre és gondolkodásmódra, mely mintaként szolgál számunkra is. Eszerint a népzene és néptánc minél tökéletesebb megismerése után - abból kiindulva - saját, mai, aktuális nyelvünket kell megalkotnunk. A Kincses Felvidék a Bartók-trilógia első része, melyben az együttes a forráshoz legközelebbi, ahhoz leginkább hasonlító formában mutatja be az „eredetit”. Az ezt követő részek, melyek a közeljövőben kerülnek színre, az absztrakció egyre magasabb szintjén követik Bartók útját és jutnak el az inspiráló mintától a kortárs nyelvig.

Az örök Kalotaszeg

A Magyar Állami Népi Együttes „Az örök Kalotaszeg” című műsora egy bánffyhunyadi zenész család, a Vargák („Csipások”) zenéje kapcsán foglalja össze Kalotaszeg tipikus román, magyar, cigány népzenéjét, táncait. Ha a Magyarország felől utazó átkel a Királyhágón, hamarosan Kalotaszegen találja magát. Jellegzetes, dombos erdélyi táj, a Nyugati-Kárpátok árnyékában. Az első jelentősebb városka Bánffyhunyad, ahol fellelhetők még a falusi lét romjai, a megcsúnyult, modern építmények mögött. A város elején csillogó pléhfedelű, Mercedes jelvényű cigánypaloták, a legújabb idők szomorúan hivalkodó építményei. A Főtéren tatárjárás után épült magyar református templom. A vasúton túl, Váralmás felé, cigánykolónia, düledező, széteső házakkal. Ezen a fertályon élnek ma is a „magyar”, református cigány „Csipások”. A család első híresebb tagja Varga Ferenc „Csipás”, a „balkezes” volt. Fiai is zenészek lettek, s mivel hagyományosan a cigányok szolgáltatták ezen a tájon mindenkinek a zenét, apjuk örökébe léptek - egész Kalotaszegen közmegelégedésre játszottak, magyaroknak, románoknak, cigányoknak egyaránt. A fejben és szívben összegyűlt hatalmas tudás ifjabb Varga Ferenc „Csipás” művészetében tetőzött. Nem ismerünk máshonnan Kalotaszegről ennyire klasszikusan kiegyensúlyozott, az előadásmódra, hegedűtónusra, arányokra ilyen magas szinten figyelő hangszeres népzenét, mely az egyéni, virtuóz hangzás és a közösségi tudás ennyire örökérvényű, művészi szintézise. A „Csipás” név a magyar népzenészek között összefonódott Kalotaszeggel, legendává lett. Munkánkat segítette, hogy viszonylag nagy terjedelmű gyűjtések is rendelkezésünkre álltak. Az a világ, amelynek zenéjét és táncait ebben a produkcióban összefoglaljuk, végérvényesen a múlté, ám a drasztikus, kijózanító változások, a durva pléh-realitás ellenére, fejünkben és szívünkben örökre megmarad. Együtt élünk őseink Kalotaszegével. A vidék nemzeteinek jellemző táncai összefonódnak ezzel a zenével, mely egységes, örökérvényű és magyar.

Három a tánc

A régi magyar táncok rendjében először mindig egy lassú, majd egy közepes, végül egy gyors tempójú tánc következett. Ennek a hármas tagozódásnak a hagyományban gyökerező emlékei a legutóbbi időkig éltek falvainkban. Az előadás a magyar nyelvterület három nagy táncdialektusának: Dunántúl, Alföld, Erdély (a tánctudomány dialektusnak nevezi a tánckultúra táji tagoltságát) legszebb táncaiból nyújt válogatást, bemutatva ennek az ezeréves kultúrának páratlanságát, sokszínűségét, a sokszínűségben rejlő egységét. A somogyi pásztorok szilaj kanásztáncai, a Felvidék lírai lánykarikázója, Szatmár nemesi időket is idéző verbunkja és csárdása, Kalotaszeg virtuóz legényese és páros táncai sorjáznak elő sokszínű forgatagban, bemutatva a Kárpát-medence néptáncainak egyik fontos sajátosságát: a rögtönzést. A táncos mellett a zenei virtuozitást sem nélkülöző előadás utazás. Utazás jelenből a múltba, múltból a jelenbe.

Pannon freskó

Az európai műveltség több évezredes történelme a mítoszok ködébe vész… Az antik világ, a népvándorlás hullámai s a kereszténység évszázadai után létrejött egy egységes és mégis változatos kultúra ezen a földrészen, melyet a mi hagyományaink is hitelesen közvetítenek. Műsorunk az őseinktől örökölt nyelven mondja el az emberi érzelmek, a szerelem és halál fenséges harcait a Tavasz (születés), a Nyár (beteljesülés), az Ősz (elmúlás) és a Tél (haláltánc) karakteres színeiben. Mint egy ásatás freskótöredékeit illesztjük össze az évezredek örökölt formáit, kincseit – egy Karnevál forgatagában. A történelmi múlt elevenedik meg élő hagyományaink által inspirálva. Közismert dallamaink, táncaink különféle etnikai karaktereket felöltve bizonyítják európai összetartozásunkat. Az archaikus formák mai feldolgozásával hitet teszünk e közös kultúra folyamatossága mellett. A látványos táncvízió monumentális, hol sodró, hol lírai jelenetei felidézik az európai s benne a magyar kultúra hatalmas, világunkat formáló hatását. Érdemes még egyszer elgyönyörködni benne, mielőtt a belőle sarjadó globalizáció teljesen egységesre gyalulná változatos színeit. A kialakuló kép egyszerre új és ismerős, átélhető és megélhető.

Táncos magyarok - Táncmillennium

Az előadás a magyar tánchagyomány kialakulásának és továbbélésének útját járja be. A keleti eredetű magyar nép ősi szájhagyományos kultúrája sok-sok új elemmel gazdagodva érte meg a huszadik századot. A nyugat felől érkező kulturális hatások mindig kreatívan vegyültek össze a helyi hagyományokkal. A történeti Magyarország területét jelentő Kárpát-medence egyes régióiban ezek a réges-régi divatokból származó táncok, dallamok még ma is élnek. Apáról fiúra szállva a paraszti szájhagyomány őrizte meg őket, mivel nálunk csak az ő közösségeik élhették túl a történelmi viharok pusztításait. A néprajzi gyűjtők (Vikár Béla, Kodály Zoltán és Bartók Béla) munkája nyomán kialakuló kép világossá tette, hogy ez a Kárpát-medencében felgyűjtött hagyományanyag az európai múlt tükre is egyben. Az első részben eredeti környezetében, korhű viseletekben idézzük fel történelmi táncainkat. A második részben a történeti leírásokból ismert táncok megváltozott, immár paraszti közegből viharzanak elénk, hogy a legújabb idők divatja szerint a városi fiatalok táncházaiban éledjenek újjá.

Földön apám fia volnék

Nemzeti kultúránk egyik fundamentuma táncbéli anyanyelvünk, a néptánc. A néptáncot létrehozó, éltető hagyományos közösségek, életforma, szokásrend felbomlottak, megszűntek, ezért új közösségek vették át az őrző feladatát. A Magyar Állami Népi Együttes Földön apám fia volnék című új műsorában az autentikus formákat (táncokat, zenéket) megtartja, de nem pusztán reprodukálja, hanem új funkcióba (színpadra) helyezi, ezáltal új jelentéssel tölti meg, mondanivalójával aktualizálja a nyelvet. Ebben az absztrakt, újrateremtett valóságban, a színház időt és teret kiterjesztő kontextusában, a tánc elvont és újraértelmezett nyelvén szól: földi valóságunkra és apáink örökségére irányítja figyelmünket, üzeneteket, mintákat közvetít. Azt üzeni, hogy bár homogenizálódó és felszínes „világkultúrával” körülvéve élünk, van saját és sajátos kultúránk. Felmutatja folyamatosságát, fontosságát, azt a kultúrát, amely emberi létezésünk alapszükséglete, nemzeti önazonosságunk egyik forrása. Mintáink híres táncosok, zenészek, akiktől személyesen vagy a róluk készült filmek, hangfelvételek alapján megtanultuk táncaikat, zenéiket. Nagy egyéniségek ők, akik identitásukkal, tehetségükkel, művészetükkel, autonómiájukkal is mintaként szolgálnak mindannyiunk számára. Műsorunk utazás térben, időben, a képzeletben; emlék az útról, amelyen együtt jártunk, személyes, megélt élményeink felidézése – színpadra állítva a Kárpát-medence legszebb táncait. A Földön apám fia volnék című műsor felmutatja és megerősíti hitünket a sokszínűségben, az értékek folyamatosságában, az individuum szabadságában. Mindezek a fejlődés, a jövő és az érvényes jelen-idejűség feltételei.

Édeskeserű

A Magyar Állami Népi Együttes „Erdély-antológiája” szerves folytatása annak a hosszú évek óta tartó alkotói folyamatnak, amely korszerű folklórértelmezésével, a színház eszközeinek bátor alkalmazásával kérdez rá újra és újra viszonyulásunkra a hagyományhoz, és makacs következetességgel mutat rá gyökereinkre, hagyományos kultúránk fontosságára. A táncköltemény az alkotók egyéni látásmódját tükrözve megpróbálja összefoglalni, egy műbe összesűríteni Erdély párját ritkítóan gazdag hagyományos tánc- és zenekultúráját. Az Édeskeserű rapszodikusan ellenpontoz komikumot tragikummal, örömöt bánattal, életet halállal. S mindeközben választ keres az örök, mindannyiunk számára feltehető kérdésekre: szülőföldünk (múltunk) elhagyása annak elvesztése is egyben? Maradhat-e -és ha igen, mi?- hátrahagyott javainkból? Mit ér a közösség összetartó erejét nélkülöző, a kultúrák zűrzavarában tébláboló ember?

Labirintus

A Magyar Állami Népi Együttes Bartók-trilógia összefoglaló címmel három, egymással szorosan összefüggő táncszínházi produkciót állít a színpadra, amelynek első tétele, a Kincses Felvidék 2006-ban került először a közönség elé. Mi, a trilógia alkotói azt a – számunkra evidens és szükségszerű – egységet kívánjuk reprezentálni és bizonyítani, amelyben a kultúra különböző történeti rétegei – a hajdan volt népművészettől a kortársig – egymással természetes, mellérendelt viszonyban élnek. Bartók útja a népzenétől a kortársig, a közösségitől az autonómig számunkra alkotói, esztétikai és filozófiai minta. Véleményünk szerint a hagyomány jelen idejű és progresszív, de a kortárs is csak a változás és az állandóság (folytonosság) paradoxonjaként ragadható meg. Csak az a hagyomány, amely a mai modern emberben hagyománnyá lesz, ha az valakikben megtestesül. A Labirintusban az úgynevezett autentikus interpretációjú Kincses Felvidék után továbblépünk a kortárs absztrakció irányába. A darabhoz Sáry László, a magyar kortárs zene egyik meghatározó mestere komponált színpadi művet, amely integrálja a magyar népzenei hagyományokat, az európai klasszikus zenei előzményeket és a mai kortárs zenét - annak sokszínűségével, eklektikájával. A tánc nyelvét dekonstruáljuk és újjá építjük. A néptáncból kiinduló mozgásrendszerek és a mai táncszínház eszközeinek ötvözéséből egy aktuális, magyar táncnyelven szólalunk meg. A Labirintus a képet (tánc, design, jelmez, világítás) és a zenét egymás mellé rendeli és mindezek trónjára az előadót, a táncost és a zenészt ülteti. Az akusztikus és vizuális elemek mind a színpadon alkotó – teremtő – művészt szolgálják, aki „radikális történésekben mutatkozik meg, archaikus elevenséggel.” (Balassa Péter). Az előadás egymást követő, töredékesen megjelenő helyszínei között - amelyek akár jól ismert élethelyzeteket idézhetnek - nem érvényesek a körülvevő (az elhagyott vagy eltaszított) világ törvényei. Itt létezik átjárás, egymásba és egymásra csúszhat valóság, varázslat, álom, vízió, metamorfózis, halál és újjászületés. Itt, a periférián az út eleje és vége: a valóság és az új minőség egyaránt a labirintus szélén kezdődik és végződik. Az egymást követő, egymásba nyíló labirintusok mindig újabb feladatok elé állítanak bennünket, amelyek megoldásával csak a továbblépés jogát nyerjük el, hogy (megtaláljuk és/vagy) tovább építsük sokdimenziós identitásunkat. A darab végén elhangzó mondattöredéket így ki-ki maga kell, hogy befejezze: „Te vagy a…”

Aktuális jegyárakért és előadások dátumaiért hívj: (+36)70/289-29-13